9. Kettesben...

Először is: imádom az olvasóimat, amiért akkor is nézegetik a blogot, mikor éppen óóóóóóriási szünetet tartok, ráadásul nagyon sokat késtem is a résszel.

Másodszor: tényleg nagyon sajnálom, hogy nem hoztam az ígért időpontra a részt és ezért utálom is magamat. Remélem nem lett olyan szar mint ahogy gondolom :'D puszi♥

Ui.: szerintem rá fogok szokni, hogy a részekhez mellékelek nektek képeket is :D :$


Miután sikeresen lefejtegettük a végtagjainkat a kanapéról (értsd: felkeltünk), elindultunk az ajtó felé, Harry még mondott valamit a fiúknak, hogy majd jövünk, de amint láttam nem nagyon érdekelte őket. Elindultunk hát a repülőtérre. Én nem tudtam hogy merre van, viszont Harry annál inkább. Nem csoda, hisz itt él.

Harryvel annyira jól elbeszélgettünk az úton, hogy szinte elrepült az a kicsi idő is amíg odaértünk. Többnyire csak hülyültünk, és épp ez volt a jó benne. Felhőtlenül beszélgethettünk anélkül hogy bármi komolyság lett volna benne. Pedig szinte nem is ismerjük egymást. Nagyon jófejnek tűnik...
Viszont megérkeztünk a reptérre. Mind a ketten kiszálltunk, majd tanácstalanul néztem Harryre.
- Szerintem keressük meg a meglepidet. - mosolygott rám. El is indultunk keresgélni. Nem telt sok időbe, megleltem a titokzatos ajándékomat. Sikoltozva ugrottam a meglepetés nyakába...


*Harry szemszöge*

Akaratlanul is egy kicsit hátrébb húzódtam mikor megláttam, hogy Emma egy fiú nyakába ugrik és majd' meghal a boldogságtól. Feltételezhetően a pasija. Fogalmam sincs miért éreztem egy kicsi csalódottságot, mikor nem is ismerem ezt a lányt. De olyan jól elbeszélgettünk az úton... Kicsit megköszörültem a torkomat, de nem azért tettem, hogy rám figyeljenek, mégis odakapták a fejüket. Ciki...
- Öhm, Harry,ő itt Chris, a bátyám. Chris, ő Harry Styles, az egyik barátom. - mondta Em.
Bátyja? Hogy én mekkora marha vagyok. Jobban égtem mint a felszínre törő láva... Képes voltam bemesélni magamnak hogy együtt járnak miközben rokonok... hát teljesen hülye vagyok.

Miután végeztem a saját magam szidalmazásával, megpróbáltam úgy tenni mintha nem tartanám magam idiótának az előző gondolataim miatt.
- Ööö, akkor szerintem izé... Chris pakold be a... csomagjaidat és izéé.... hova vigyelek? - dadogtam mint egy fogyatékos. Kicsit sem nézett hülyének a gyerek... amúgy sem szimpi.
- Van egy házam nem messze a hoteletektől. Majd mondom mikor merre fordulj... Van egyáltalán jogsid?!
- Nem, csak szeretek pszichopatát játszani a közutakon. 18 éves vagyok... persze hogy van jogsim. - válaszoltam kicsit flegmán.
- Én kérek elnézést! Nem tudtam hogy ha betöltötted a 18-at, már automatikusan adnak egy jogsit a kezedbe. De hát ilyen ez a mai világ... - szólt gúnyosan. Esküszöm, ha Emma nem lép közbe én leütöm...
- Mehetnénk végre, vagy még égettek egy kicsit a viselkedésetekkel?!
Mind a ketten felmordultunk, de beszálltunk a kocsiba. Emma mellém ült, a bátyját pedig a hátsó ülésre száműztem. Onnan navigált egészen egy szép házig, ahol leparkoltam és segítettem kiszedni a cuccait.

Megvártam Emmát, aki a pakolászás után még beszélt Chrisszel és most éppen gyilkos pillantásokat lövellt bátyja felé. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy azonnal elfogadta az ajánlatomat miszerint hazaviszem. Mármint a hotelbe.
Udvariasan kinyitottam neki az ajtót, majd miután beült az anyósülésre én is beszálltam a túloldalra. Eléggé csöndben volt…
- Minden oké? – kérdeztem meg szótlanságára hivatkozva.
- Aha…
- Ez nem volt valami meggyőző. – vigyorogtam rá – Tudod mit..? Beszélgessünk. Eddig még nem tudtam meg rólad sok mindent és őszintén szólva nem tudnék azzal a tudattal elmenni turnézni, hogy csak annyit tudok rólad, hogy szép vagy, jó a humorod és Emmának hívnak. Szóóóval… mesélj magadról. – fejeztem be mondandómat majd rámosolyogtam. Reméltem, hogy ez majd kicsit eltereli a figyelmét, ugyanis az arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy nincs jól.
- Hát jó. Apám a Rhodes hotel igazgatója, ennek örömére ingyen szállást nyújt nekem a 8. emelet egyik szobájában. Nincs ellenemre ha becézgetnek, az erős kisebbség szerint kedves vagyok.
- Erős kisebbség? – húztam fel egyik szemöldökömet
- Aha. A többiek, a nagy többség, azok akik ismernek. Szerintük flegma és szókimondó vagyok, de néha tudok viselkedni. – vigyorgott rám az utolsó szónál. Nekem is halvány mosoly húzódott a számra. Folytatta.
- Utálom, ha valaki megjátssza magát, lenézi az embereket, vagy nagyképűsködik. Szeretem az állatokat, főleg a macskákat. Régebben lovagoltam, volt egy hörcsögöm, egy aranyhalam és egy macskám is csak őt elütötte egy teherautó. - itt egy kicsit megborzongott.
- Én is imádom a macskákat. - mondtam neki teljesen lelkesen.
- Akkor azt hiszem jóban leszünk. - kacsintott rám, mire féloldalasan rámosolyogtam.
- Na de te is mesélj magadról valamit! Nem tudok rólad szinte semmit.
- Hát, mikor először találkoztunk nyilván felismertél. Vagyis a One Directiont ismered nem? Csak tudsz rólam egyet s mást.
Megrázta a fejét.
- Tudom mi az a One Direction, még a tagok nevét is tudom, de egyébként semmi mást. És amúgy sem gondolom, hogy ha most elkezdenék kutakodni utánad a neten, akkor jobban megismernélek mintha beszélgetnénk. Szóval rajta! - vigyorgott önelégülten. Sóhajtottam egyet.
- Szívesen beszélnék még magamról, - kezdtem egoistán - de sajnos megérkeztünk.
Miközben ezt kimondtam leparkoltam, gyorsan kiszálltam az autóból és mielőtt Emma megtehette volna ugyan ezt, kinyitottam neki a kocsi ajtaját. Ezt egy hálás mosollyal nyugtázta.
- Ez esetben... muszáj lesz felkísérned a szobámba, hogy mesélhess magadról. - mondta. Nem ellenkeztem, elindultunk a szobája felé. A fiúknak nem akartam szólni, mert ők is át akartak volna jönni, ahhoz meg nem volt kedvem. Olyan jól elvoltunk kettesben...