28. Hova lettek?

Sziasztok csibéim, meghoztam az új részt és szeretnék megint olyan jó sok komit kapni rá*-* ha tetszik akkor mutasd ki! Ha nem, azt is:"DD 

Ui.: Mindenben meglátom a szépet 

*Másnap reggel 8 órakor*

Arra ébredtem, hogy valaki félresimítja az arcomból a hajam, utána egy puszit nyom a számra. Rögtön kipattantak a szemeim, és legnagyobb meglepetésemre Louisval találtam szembe magam.
- Te meg mi a szart csinálsz?! – kiabáltam rá suttogva (igen úgy is lehet kiabálni) tekintetbe véve a körülöttem alvó társaságot. Az üvegezés helyszínén voltunk, gondoltam túl sokat ittunk és a végén mindenki bealudt.
- Hogyhogy mit csinálok? Nem emlékszel a tegnap estére? – vigyorodott el sunyin. Ledermedtem. A tegnap… estére? A baj az volt, hogy valóban… semmire sem emlékeztem.
- Nem. – mondtam szűkszavúan. Louis elcsodálkozott.
- Jó, akkor felfrissítem az emlékezeted… Mi ketten. A konyhapulton. Egy répa társaságában.
Értetlenül nézhettem, mivel kicsit ingerülten folytatta.
- Az Isten szerelmére, szexeltünk a konyhapulton! – mondta ki hangosan. Első reakcióm az volt, hogy a kezem a szájára tapasztottam hogy fogja be, mivel nagy esély van rá hogy így fel fognak ébredni. Hogy mi van a második reakciómmal? Egy szóval tudnám leírni. Elmebaj.
- Hogy mit mondtál?
- Hallottad. És ami azt illeti nem ellenkeztél. – kacsintott rám. Elhúztam a szám. – Amúgy egy 17 éveshez képest elég jól nyomtad. – mondta sunyiban.
- Te sem vagy több 18-nál… - válaszoltam a fejemet elfordítva.
- 20 éves vagyok. – nevetett fel
- Tessék?! Ilyen nincs. A 20 éves Louis Tomlinsonnal vesztettem el a szüzességem.
- Mi van? TE SZŰZ VOLTÁL? – nézett rám nagy szemekkel.
- Aha. Voltam. De remélem ez itt a Punk’d és kijelented hogy átvertél.
- Szűz voltál… - ismételte Louis megilletődött fejjel bámulva maga elé.
- Igen az voltam, de lépjünk már túl ezen! – emeltem fel a hangom, mire befogta a számat. – Elmondanád hogy akkor hogy kerültem megint ide? Mert konyhapultot említettél… - folytottam, miután sikerült Lou kezét lehámozni a pofázmányomról.
- Az nem is érdekel hogy kerültünk a konyhába? – nézett rám felháborodva.
- De, persze, mondd el azt is. – sóhajtottam
- Te kérted! Szóval az volt a feladatod hogy etess meg répával, ezért kimentél a konyhába, én meg utánad lopóztam. Nem is törődtünk azzal, hogy a fiúk meghallanak vagy valami. Miután végeztünk, te a nyakamba borultál és azt ecsetelgetted mennyire szeretsz engem, de gondolom elfáradt a szád ezért befogtad. Azt is észrevettem, hogy elaludtál a vállamon, tudod nem is csoda hogy nem emlékszel, nagyon kiütötted magad. Miután elaludtál, úgy döntöttem behozlak ide és a fiúknak majd azt mondom hogy az ő hibájuk amiért leitattak, de erre nem került sor, mivel ők már rég bealudtak. Ne kérdezd miért, vagy hogyan, én sem tudom. Röviden ennyi. Tényleg nem emlékszel? – kérdezte a végén egy kicsit szomorúan.
Egy hangyányit megsajnáltam, és még bűntudatom is lett. Nem, nem azért mert nem emlékeztem, hanem azért mert megtörtént… Még mindig vártam a csodára, hogy ez csak egy rossz vicc. Már az is mesébe illő, hogy én jelenleg Louis Tomlinsonnal beszélgetek, a tegnapi események pedig… Egy ribancnak érzem magam. Adammel is kavartam, utána jött Harry (akivel egyébként nem volt szándékom kitolni), most meg Louis?! Ez nem én vagyok. London megváltoztat engem… Vagy inkább ne is fogjuk Londonra. Fogjuk saját magunkra. Megváltoztam. Ez az igazság.
- Figyelj Louis… Én nem akarlak megbántani… De erről senkinek, ismétlem senkinek ne szólj. Kérlek. Főleg ne Harrynek. – néztem rá jelentőségteljesen. Louis a banda mókamestere, de igazán tud komoly is lenni. Most is láttam rajta, hogy megértette amit mondtam, de mégis csak vonakodva válaszolt.
- Rendben. – húzta el a száját – Ha ezt akarod, akkor nem szólok senkinek. Gondoltam hogy te is Harryért vagy oda. – fejezte  be lenézően. Tátva maradt a szám.
- Mi az hogy én is Harryért vagyok oda?
- Jaj, tudod te! Harry a kedvenc, a kimondatlan frontember, mindenki cuki Harryje, Hazza az álompasi, Harry a megunhatatlan, Harry a tökéletes, Mr. Mindenkinekénkellek. Tudod jól, hogy miről beszélek.
- Én azt hittem barátok vagytok. Ennyit jelent neked ugye? Egy nem kívánt bandatag akivel muszáj együtt élned és szerepelned? – kezdtem a szemrehányást. Valahogy nem tudtam eltűrni hogy így beszél velem… róla.
- Dehogy! Mi Harryvel a legjobb barátok vagyunk. Tudod, a Larry Stylinson. – itt grimaszolt – Csak az a helyzet, hogy mindenki kezdi unni, ahogy folyamatosan a középpontba akar kerülni, de egy helyes mosoly és sikerül is neki. Ezt talán csak én érzem így, de mindig a levegőben kering ez a kellemetlen érzés, hogyha One Directionként állunk a színpadra, de úgy jövünk le, mint Harry Styles énekes pajtikái. Le sem tagadhatná.
- Te utálod. – állapítottam meg döbbenten. El voltam képedve. Persze minden énekes szerepet játszik a sajtó előtt, de az életben is? Barátok között? Hogy Louis ennyire jól színészkedne? Ezt soha nem gondoltam volna róla.
- Nem utálom. Nem erről van szó. Csak a faszom kivan már Harry Stylesszal! – állt fel a földről (ahol amúgy addig beszélgettünk) és ment el a fürdőszobába. Ez volt a végszó. És sajnáltam, hogy most ezen törtem a fejem, de már nem voltam teljesen biztos benne, hogy Louis megőrzi a mi kis titkunkat. Nem volt választásom. Vakon kellett bíznom benne…

*Péntek reggel*

Csörgött az ébresztő, nyűgösen keltem ki az ágyból. Vége a szabadságomnak, újra munkába állok. Ezúttal pincérkedem. Nemrég helyezett át John, mert nem voltam hajlandó Mirandával egy légtérben maradni. Mázli hogy ez egy csúcsszuper szálloda, és nem svédasztal van, hanem pincéres kiszolgálás.

Szóval ott jártam, hogy nyűgösen kikelek a pihe-puha ágyikómból. Még mindig élnek bennem a múltkori veszekedés emlékei, Louisval… Azóta nem is nagyon beszéltem a fiúkkal. Mikor felébredtek közölték hogy csúcs volt, aztán le is léptek. Nem is baj. De talán ma találkozom velük.

Gyorsan elmentem zuhanyozni, amint végeztem vele kibányásztam a szekrényből néhány ruhadarabot, úgysem látszik mit veszek fel a kötény miatt. Egyszerű farmer-póló összeállítás mellett döntöttem (milyen meglepő), aztán szaladtam sminkelni. Ugyebár a természetesség híve vagyok, ezért megelégedtem a szempillaspirállal. Többre nem is lett volna időm, mert akár az igazgató lánya vagyok akár nem, időben kell érkeznem. Össze is kaptam magam, megfogtam a kulcsom, kiviharzottam a szobából, bezártam azt és már mentem is a lifthez.
Még pont időben estem be Johnhoz, hogy megkérdezzem mit is kell pontosan csinálnom. Mert hát semmi szakképzettségem nem volt sem a recepciózáshoz, sem ehhez, akármi is kell hozzá. Csak úgy beraktak ide, hogy dolgozzak… Ez azt jelenti hogy feketén dolgoztatnak. Nem is értem hogy engedi ezt apám.

De megint elkalandoztam, arról volt szó, hogy beugrottam Johnhoz. Azt mondta lesz ott egy csomó pincér, és megkért egy Matt nevű srácot, hogy mutasson meg mindent. Szuper…

A Matt nevű srác egy bunkó, nagyképű, parancsolgató, fölényeskedő paraszt volt. Így tudnám röviden leírni. Ebből lehet hogy ki is derült mennyire kedveltem a gyereket. Nem is kerestem többet a társaságát, elég volt annyi hogy elmondja mit kell csinálnom.
Felveszem a rendeléseket, ami nem nehéz feladat mivel minden nap 2 menüből lehet választani, megjegyzem hogy kinek vigyem, és kiviszem ha készen van. Aztán munka után asztaltörölgetés, mosogatás, felmosás… Nagyjából beállítottak csicskásnak.

Hogy milyen volt az első napom? Olyan mint amilyennek egy első napnak kell lennie. Végigbénáztam az egészet, rossz helyre vittem a kaját, rossz innivalót vittem ki, rosszul csináltam mindent. Rendesen ki is akadtak miatta. Bár annyi jó származott belőle, hogy már a mosogatást sem merték rám bízni, ezért ahogy vége volt a munkaidőnek elküldtek.
Gondoltam felnézek a fiúkhoz, mert amint már említettem, semmit nem hallani felőlük. Még emlékeztem a szobaszámra, hát vettem a fáradtságot hogy felmenjek, és bekopogjak. Fogalmam sem volt miért kopogtam, de ez esetben jól jártam hogy nem rontottam be…
Ugyanis egy középkorú nő nyitott nekem ajtót, számomra ismeretlen.
- Öööö Harryt keresem. – mondtam neki szerencsétlenül. Gondoltam menedzser, stylist, vagy akármi…
- Milyen Harryt? Itt nincsen semmiféle Harry. – ellenkezett enyhe akcentussal. Nem tudtam megállapítani milyen akcentusa volt.
- Dehogynem, itt lakik jelenleg. Harry Styles, One Direction. Ismerős? – halmoztam elé az információkat, de láttam az arcán hogy nem rémlik neki.
- Itt nem lakik Harry. Szerintem elnézte a szobaszámot. – nézett rám furcsán.
- Nem, nem néztem el. Itt kell lennie…
- Márpedig nincs. Biztos a dolgában?
Jó kérdés volt. Megráztam a fejem, elnézést kértem majd leléptem. A saját szobámba mentem, ahol ledőltem az ágyamra és az előbbin gondolkoztam. Mivel biztos vagyok benne hogy jó volt a szobaszám, nagyon úgy tűnt hogy elmentek. Szó nélkül léptek le.
Persze, nem kéne így drámáznom ezen, mert alig ismertem őket, de akkor is… Csak úgy itthagytak.