7. Komoly?

Na jó, tudom hogy ez sem a leghosszabb rész amit valaha írtam, de naa... :$ A szavazás eddigi eredményeinek örülök :DD tényleg ennyire tetszik?:O Kommentekre éhezem gyerekek!♥

*Liam szemszöge*

Csak álltam ott és néztem ahogy Emma apja kirúgja a saját lányát. Szörnyű bűntudatom volt. Ha nem jövök le, lehet hogy Emma nem lesz ideges, nem kezd kiabálni, és az apja nem hallja meg. Amikor Emma elindult a szobájába, odavetette nekem hogy "Köszönöm szépen"... ettől még nagyobb lett a bűntudat bennem. Emma ideges apukájához léptem, és próbáltam menteni a menthetőt.
- Nézze uram, nem kell kirúgnia a lányát, nem tett semmi rosszat. Az egész a mi hibánk, kérem próbálja megérteni.
- Sajnálom, de nem engedhetem hogy a hotel színvonala idáig süllyedjen... Amint meghallottam hogy Emma így beszél egy vendéggel, én szégyelltem el magam. - mondta a férfi ellentmondást nem tűrő hangon, még én is majdnem megijedtem tőle... Gyerünk Liam, te csináltad a bajt, neked kell kihúzni belőle szegény lányt!
- De tényleg a mi hibánk. Emma jogosan volt ránk mérges. Kérem, ne rúgja ki. - jobbat nem tudtam volna?! Ez egyszerűen szánalmas volt...
- Ugyan már, ismerem a lányomat, nem lehet őt könnyen felidegesíteni.. Mégis mit tudnátok ti csinálni amitől ennyire kiakad?
Elmeséltem a történteket, amit Emma apja figyelemmel hallgatott végig, és bólogatott közben. Azzal zártam a történetet, hogy lejöttem ide bocsánatot kérni.
- Rendben... azt akarjátok hogy adjak még egy esélyt Emmának? Még meggondolom. - adta be a derekát. Valahogy éreztem hogy nem fogja kirúgni a lányát.
- Köszönöm. - mondtam, mire ő bólintott, én pedig felmentem a szobánkba, a többiekhez.

- Hol voltál? - kérdezte teli szájjal Niall. Hozzá csatlakozott Zayn is, és utána Louis meg Harry is.
- Ööö izé... lent. Bocsánatot kértem Emmától amiért csicskáztattátok. - mondtam kicsit zavartan.
- És hogy ment? - kérdezte Harry.
- Hát... kiabált velem, hogy miattunk ki fogják rúgni, és utána jött az apja aki kirúgta és visszaküldte Ausztráliába. - vázoltam a helyzetet. Mindenki elképedve bámult, ezért megvontam a vállam és letelepedtem a kanapéra, azt hittem oldom a feszkót.. ennek ellenére, mindenki pörögni kezdett, fel nem tudom fogni miért. Miért olyan fontos nekik az a csaj? Harry rögtön szaladt át hozzá vigasztalni... Istenem, majd kisírja magát és jobban lesz...

Harry pár perc múlva visszajött. Szerintem Emma kiküldte. Kérdeztük hogy mi volt, de csak annyit mondott, hogy Emma egyedül akar lenni. Én mondtam! Vagyis csak gondoltam, de mindegy...
- Amúgy megkértem Johnt hogy ne rúgja ki Emmát... - mondtam hirtelen. Értetlen tekintetekkel találtam szemben magam.
- Ki az a John? - kérdezték szinte egyszerre.
- Emma apja. - mondtam szemforgatva. Amint láttam nagyjából leesett nekik, így folytattam a tevékenységet amit félbeszakított a mondanivalóm: a TV nézést. A többiek is lenyugodtak, egyedül Louis szaladgált körbe-körbe, mert még ma nem evett répát.. szegény gyerek. Ilyenkor olyan elvonási tünetei vannak, mint amikor én nem találok villát és fagyit akarok enni.... és le kell mondanom a fagyiról... pedig én szeretem a fagyit...

*Emma szemszöge*

Anya SMS-ében ez állt:

Sajnos nem mehetek Londonba... Tudom, hogy mennyire szeretted volna hogy ott legyek és én is alig vártam már, de a főnököm most szólt csak, hogy itt kell maradnom. Tényleg nagyon sajnálom... Puszi, Anya.

Eszembe jutott, hogy anya még nem is tudja mi történt... de John úgy is értesíti majd. Akkor már nem ő fogja sajnálni hanem én... Most kivételesen elszorult a torkom, amikor arra gondoltam hogy anyát hamarosan viszont látom. Csak a találkozás helyszíne Ausztrália lesz...
Nem sírtam, de tényleg nagyon a határán voltam már. Aztán megnéztem a másik SMS-em, és azon is kiakadtam. Lexa látni sem akar, azt hiszi én köptem be a szüleinek hogy füvezett, holott én innen hogy a fenében tudnám beköpni?!
Erőtlenül ledőltem az ágyra, és szépen lassan álomba sírtam magam...

Négy óra lehetett, amikor kopogásra (!!!) ébredtem. Már megint. Nagyon nem érdekelt ki az, odamentem és kinyitottam. Johnnal találtam szemben magam. És még csak nem is sejtettem, hogy mi vár rám... Azt hittem most le fog ordítani, hogy szégyent hoztam a családra, a szállodára és rá is, meg hogy nagyon elcsesztem, de hát nem ezt kaptam. Szélesre tártam az ajtót hogy John bejöhessen.
- Üljünk le és beszélgessünk. - mondta. Úgy tettünk, de a beszélgetésből az elején semmi nem volt. 2 perces csönd állt be közöttünk, ami kezdett kínossá válni, ezért megtörtem.
- Miről akarsz beszélni?
- A vendég mondta, hogy jogosan voltál dühös. - bőbeszédű, mondhatom...
- Bővebben? - kérdeztem.
- Azt kérte, hogy adjak neked még egy esélyt és hogy ne küldjelek el.
- Ééééés...? - sürgettem.
- Hát gondolkoztam egy kicsit. - mondta. Hát komolyan mondom, ha így fog beszélni, lehet hogy meg sem hallgatom.
- Mire jutottál?
- Nem kell visszamenned Ausztráliába. Anyádnak sem fogom elmondani, mert szerintem felesleges hogy idegeskedjen. És szerintem te is nagyon jól tudod mekkora hiba volt, nem kell még 10 embernek az orrod alá dörgölnie.
Úgy néztem rá mint aki most árulta el, hogy szabadidejében a gorillákkal szokott csevegni bohócjelmezben egy vízesés alatt.
- Ezt komolyan mondod? - kérdeztem még mindig nagy szemekkel nézve rá.
- A lehető legkomolyabban. De ez egy utolsó utáni lehetőség.. ha valami rosszat hallok rólad, tényleg visszamész Ausztráliába.
Meg sem vártam hogy befejezze a mondatot, a nyakába ugrottam és szinte kiszorítottam belőle a levegőt az ölelésemmel. Fuldokolva hámozott le magáról, az arcomon pedig egy hatalmas vigyor készült szétterülni...