5. Nincs répa!

Kövezzetek meg hogy nem hoztam részt, de most itt van :$$$ Kommenteket várok! 

Másnap reggel nyűgösen keltem... 10 órakor. Hát szép, mondhatom! 2 teljes órám volt csak elkészülni.. nem mintha olyan sokáig készülődnék, de reménykedtem benne, hogy fel tudom hívni anyát, és a laptopot is tudom használni, mivel tegnap mind a telefon, mind a laptop lemerült. Ásítozva kikeltem az ágyból, majd elmentem a kis hűtőcskéhez a kis konyhában (mini lakás, tudom). Kivettem a mini tejes dobozt, és elővettem a kis szekrényből egy tálkát, beletöltöttem, majd a müzlit is elővettem és abból is töltöttem a tálba. elkezdtem belapátolni a reggelimet, mikor megcsörrent az újonnan feltöltött telefonom. A kijelzőn "Anya" villogott, ezért gyorsan felvettem.
- Sziaaaaa! - nyújtottam el az "a" betűt.
- Szia kicsim! Tegnap már nem tudtam elmondani, hogy milyen állást kaptam, szóval most elmondom... igazából sminkes vagyok most, koncertekre készítem fel az énekeseket. - mondta, közben hallani lehetett a hangján hogy mosolyog. Hmmm, sminkes... Nem is olyan rossz állás. Mondjuk attól függ, hogy valami híresebb énekeshez kerül akinek komoly sikerei vannak, vagy egy lecsúszott drogoshoz osztják be. Az tény, hogy anyunak mindig is jó volt a kézügyessége. Ha szereti a munkáját, akkor nekem mindegy is mit választ...
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - szakította meg anya a gondolatmenetemet. Megráztam a fejem, bár ezt ő nem láthatta.
- Nem, bocsi, mit is mondtál? - kérdeztem zavartan. Sóhajtott egyet, majd elismételte.
- Csak annyit, hogy valószínűleg költözöm... Londonba!
- Tessék?! Hát ez... fantasztikus! De.. miért is?
- A főnök azt mondta jobb lenne ha Londonban lennék, mert először csak ilyen helyi koncertekre kell mennem. De ha minden jól megy, lehet hogy bekerülök valakihez egy turnéra!
- Ha te is turnézni mennél, akkor alig látnánk egymást... - mondtam szomorúan.
- Tudom kicsim, de még nem megyek sehova, csak Londonba!
- Még... de hagyjuk ezt. Legalább találkozunk.
- Igen! Majd még hívlak az időponttal kapcsolatban, de most mennem kell. Szia Em! - azzal letette a telefont, a választ sem várta meg. Szem forgatva tettem el a telefonomat, és végeztem el a reggeli teendőimet. Felkaptam magamra egy farmer shortot (úgy sem megyek ki a szállodából) és egy kék-fehér csíkos ujjatlant. A hajamat egy laza fonatban az egyik vállamra dobtam, feltettem egy kis szempillaspirált, majd felvettem az egyik converse tornacipőmet, ami fehér volt. Még volt egy kis időm, ezért beültem a TV elé. Nem találtam semmi érdekeset, ezért egy zenecsatornára kapcsoltam. A Paramore-tól a Monster ment rajta. Az egyik kedvenc számom volt, ezért a zene ütemére doboltam az ujjaimmal. Mikor vége lett, valami gagyi banda jött, na ott azonnal ki is kapcsoltam a TV-t. Fél órám volt még, de elindultam lefelé. Amíg leértem, a Monstert dúdolgattam magamban. Ráérősen a recepciós pulthoz sétáltam, de amint láttam, Röfi már teljesen ki volt akadva. Mikor odaértem azonnal le is támadott.
- Te miért csak most jössz?! Már itt kellett volna lenned egy fél órája!
- Tévedsz drága, csak egy fél óra múlva kéne itt lennem... - mondtam flegmán. A telefonján megnézte az időt, és az arca most már nem dühöt, inkább beletörődést és csalódottságot tükrözött.
- Jó, tök mindegy, de ha már itt vagy akkor be is állhatnál dolgozni! - váltott vissza ismét a parancsolgatós hárpiává...
- Óóó, még mit nem! Tudod ki fog helyetted dolgozni!
- Te. - mondta egy nagy vigyor kíséretében, majd felkapta a táskáját és már le is lépett... Én csak álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség. Két teljes percembe telt összekapnom magam. Akkor aztán beálltam a pult mögé egy sóhajtás kíséretében, mivel tudtam hogy Miranda úgy sem fog visszajönni...

Fél órán keresztül unatkoztam szinte teljesen egyedül, mert csak az az öreg nő volt ott akinek a múltkor lepasszoltam a szobakulcsom. Mint kiderült, Marynek hívják, és szeret órákon keresztül maga elé bámulni mint egy idióta...
Mikor már a kikészülés határán voltam, felbukkant az utolsó reményem. Pontosabban az öt utolsó reményem. Hogy mindenki értse, öt korombeli srác tartott a recepció felé, és nagyon úgy tűnt hogy kérdezni akarnak valamit. Mikor a pult elé értek, felálltam a helyemről.
- Szia! - köszönt az egyikük, barna hajú és kék szemű gyerek, talán a legidősebb.
- Sziasztok! Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen.
- Aha. Foglaltunk egy szobát. Meg tudod nézni nekünk légyszi?
- Milyen névre lett foglalva? - kérdeztem miközben a géppel babráltam.
- Louis Tomlinson.
Beírtam a nevet, mire a gép kiadott egy csomó információt. Mára foglalták, határozatlan ideig maradnak, és 5 ágyas, 8. emeleti lesz a szobájuk tökéletes kilátással, stb... Még csak le sem esett, hogy egy emeleten lakom a fiúkkal, csak levettem a kulcsukat és átadtam a barna hajú fiúnak. Elvette tőlem, rám vigyorgott és megköszönte.
- Ha bármire szükségetek van, van a szobában egy telefon mellette a recepció száma, én fogom felvenni oké? - kezdtem bele a jól betanult szövegembe.
- Rendben. Akkor megyünk is fel. Köszi! - azzal felsiettek a szobájukba. Hát nem tartott sokáig az unaloműzés... Azt hittem újabb fél óra semmittevés következik, de rosszul hittem... talán jobban jártam volna Mary bámulásával.
Megcsörrent a telefon. Kíváncsian vettem fel és szóltam bele.
- Rhodes Hotel, recepció. Miben segíthetek?
- Ööö izé Louis vagyok, azt mondtad hívhatunk ha szükség van valamire. - szól bele egy férfi hang.
- Aha. Mi kéne? - kérdeztem nevetve.
- Nem tudjuk kinyitni a szekrényt...
Nagyon sóhajtottam, letettem a telefont, és egy gyors pillantást vetve a monitorra, megállapítottam, hogy a 326-os szobában találom őket. Fellifteztem a 8.-ra, és megkerestem a szobát. Kopogtam egyszer, kétszer, majd háromszor. Mikor végre óhajtották kinyitni az ajtót, kíváncsian vontam fel a szemöldököm.
- Mi van a szekrénnyel? - kérdeztem
- Ööö, már semmi. Megjavult. - szólalt meg Louis mögött egy másik fiú. Már indultam volna vissza a helyemre, de utánam szóltak.
- De az ablakokkal nincs minden rendben! - kiáltott Louis. Lassan megfordultam.
- Mi a baj az ablakokkal?
- Beragadtak. - válaszolt nagy szemekkel. Louis félreállt az ajtóból, jelezve hogy menjek be. Beléptem a lakásukba, és kérdőn Louisra pillantottam. Nem szólt egy szót sem, ezért az ablakhoz léptem és egy laza mozdulattal kinyitottam azt. Louis zavartan nézett körbe.
- Izé... biztos ez is megjavult.
- Ja, biztos. - mondtam miközben úgy néztem rá mintha most jött volna a diliházból.
- Még valami? - kérdeztem
- Nem, semmi... - válaszolt Louis a tarkóját vakargatva.
- Tökéletes. Akkor mennék vissza dolgozni ha nem bánjátok. - vettem fel a bunkóbbik stílusomat. Választ sem várva mentem ki a szobából, és indultam vissza a pulthoz. Észrevettem, hogy a fiúk szobája pont szemben van az enyémmel.. fantasztikus.

Amint leértem és elfoglaltam a helyem, újra csörgött a telefon.
- Rhodes Hotel, recepció. Miben segíthetek? - szóltam unottan a telefonba. Valahogy éreztem hogy ki lesz a vonal túlsó végén...
- Hali, megint én vagyok. - szólt bele Louis. Gondoltam...
- Kitalálom: beragadt az ajtó és nem tudtok kijönni. Van egy tippem, a neve Kulcs és szereti megoldani az ilyen problémákat helyettem. Ismerkedjetek egy kicsit!
- Igazából nem találom a répát. Van itt répa egyáltalán?
- Nem Louis, nincs répa. Ajánlom a zöldségest... sok szerencsét! - azzal lecsaptam a telefont.