2. Közös program?!

Oldalt van egy szavazás, lécci segítsetek dönteni*-* és kommizzatok is sokat!:D jó olvasást♥
Borzalmas dörömbölésre ébredtem. Nehézkesen összekapartam magam és gyorsan elviselhető külsőt varázsoltam magamnak a fürdőben, ami abból állt, hogy kifésültem a hajam. Rohantam is ajtót nyitni, de még az órára pillantottam előtte. Fél négy?! Annyira nem is aludtam sokat... na jó elismerem, 7 óra alvás soknak számít ahhoz képest hogy reggel fél kilenckor estem be az ágyba...
Miután kellőképpen sokkolódtam, végre az ajtóhoz fáradtam és feltéptem azt. Kicsit sem lepődtem meg hogy John volt az én "kedves" ébresztőm.
- Aludtál? - kérdezte kíváncsian. Negédesen rámosolyogtam, és úgy válaszoltam mintha csak egy természetes tényt közölnék.
- Nem, azért van rajtam pizsi mert a bakkecskékkel voltam hegyet mászni.
Szemforgatva sóhajtott egyet, majd folytatta.
- Ha akarsz, lejöhetnél vacsorázni 5-től 6-ig.
- Ha csak 5-től van akkor miért most szólsz? - néztem rá értetlen fejjel.
- Gondoltam még fel akarsz öltözni vagy ilyesmi.
- Jó, köszi, de nem másfél óra amíg felveszek egy nadrágot, pólót meg cipőt.
Nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és elment... kedves. Becsaptam az ajtót és elindultam a TV irányába. Bekapcsoltam, és levetettem magam a fotelba, mivel tudtam, hogy már úgy sem fogok tudni visszaaludni. A TV szinte csak háttérzajnak ment, mivel ahogy leültem, azzal a lendülettel fel is állta. A hírek majd csak 7-kor kezdődnek, addig meg már meg is fogok kajálni. Valami régi film ment, nem nagyon kötötte le a figyelmemet. Átkapcsoltam egy zenecsatornára, felhangosítottam Katy Perry számát, majd a szobámba száműztem magam. Még mindig semmi kedvem nem volt kipakolni, de egyszer úgyis meg kellett volna csinálnom, szóval nekiálltam. Kinyitottam az első bőröndöt ami a kezem közé került, és elkezdtem átpakolni a gondosan összehajtogatott ruhákat a szekrénybe. Miután az összes ruhás bőröndöt megcsináltam, kipakoltam a fürdőbe való cuccokat. Mire mindennel végeztem, már csak fél órám maradt az öltözködésre és sminkelésre. A reggeli tapasztalataimból kiindulva, fekete csőnadrágot és mellé egy halvány rózsaszín, vállról lecsúszós felsőt választottam. S fürdőben feltettem egy kis szempillaspirált, aztán már indultam is lefelé, tekintetbe véve a lift sebességét. Igazam lett, a szerkezet olyan lassúsággal közlekedett, hogy sikítani támadt kedvem, de nem tettem mert nem voltam egyedül, és nem akartam megkockáztatni hogy az öreg bácsika mellettem halláskárosodást szenved (ha még nem szenvedett).
Végre leért a lift, amiből én szálltam ki elsőként. Fogalmam sem volt merre van az étterem, ezért a régi jól bevált módszer alkalmaztam... követtem a tömeget. Az akcióm sikeres volt, megtaláltam az asztalokkal telített óriási termet, aminek már a bejáratánál finom illatokat éreztem. Beljebb merészkedtem, és rögtön kiszúrtam Johnt, Mirandával enni és dumálni az egyik asztalnál. Kétszer is meggondoltam hogy odamenjek-e, de mivel egy elég erős érvem volt az igen mellett (csak őket ismerem az egész szállodában) ezért bizonytalanul az asztaluk felé vettem az irányt. Amint megpillantott, John rám mosolygott és intett hogy siessek.. Megszaporáztam lépteimet, és rögtön ott termettem. John kihúzta nekem a széket. Mily udvarias ma valaki!
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk, amit Miranda nem viszonzott. Érzem hogy nem leszünk puszipajtások.. két kiló vakolat, elkényeztetett plázapicsa.
- Emma, ő itt Miranda. Miranda ő a lányom, Emma. - mutatott be minket egymásnak John. Miranda biccentett, aztán elmerült az evésben (?). Én aztán nem fogok nyalni neki csak hogy megkedveljen... egyáltalán nem szokásom. Ha nem szeret akkor nem szeret. Ennyi.
- Em, akarod hogy most megbeszéljük most a beosztásotokat? - kérdezte John.
- Felőlem... - válaszoltam unottan.
- Akkor nézzük! - csapta össze a tenyerét - Hétfőtől szerdáig Miranda lesz a délelőttös, és a késő éjszakás. Mivel még csak ti ketten vagytok, ezért te délutántól késő estig, magyarán éjfélig leszel, amíg Miranda kipiheni magát. Utána mehetsz aludni, és másnap délutánig azt csinálsz amit akarsz. Viszont csütörtöktől szombatig ez fel lesz cserélve. A vasárnap mindenkinek szabadnap. Kérdés van? - nézett rám, aztán Mirandára. Nem szóltunk, így elégedetten hátradőlt a székében.
Idő közben kijött egy pincér (vagy valami olyasmi) és megkérdezte hogy mit szeretnék enni. Választási lehetőségeim közé tartozott valami csirke és valami marhahús.. (olyan hosszú nevük volt, annyi idegen szóval hogy azt képtelenség megjegyezni). A csirkét választottam, amit perceken belül ki is hoztak nekem.
Elég jól nézett ki, és finom is volt. Evés közben nem nagyon dumáltunk, John is csak akkor szólalt meg mikor már menni készültünk. Bárcsak ne tette volna...
- Em, holnap vasárnap lesz.
Úgy néztem rá, mint aki most árulta volna el hogy igazából minden nap buzibárban szokott fellépni.
- Miből jöttél rá? - kérdezte szarkasztikusan miközben angyalian mosolyogtam rá. Velem szemben Miranda röfögött, (?) feltételezem nála ez olyan mint a nevetés, csak a nőiesebb változata...
- Mirandának is és neked is szabadnapod lesz ezért beterveztem nektek egy közös programot, az egész napot együtt tölthetitek. Legalább összebarátkoztok.
Amint kimondta hogy "közös nap" én félrenyeltem és elkezdtem köhögni, ennek az eredménye 3 perces szenvedés lett. Nem kellett volna segíteni, ááá hol már...
- Bocs főnök, de nekem holnapra már van programom. - szólt oda Röfi Johnnak.
- Elhalasztod jövőhétre. - vágta rá John. Röfi kikerekedett szemekkel bámult rá, de ahogy elnéztem nem nagyon mert vitába szállni a főnökével.
Lassacskán mindenki elhagyta az ebédlőt, így én is elindultam a szobám felé. Ma még nem kellett dolgoznom, és még csak 6 óra volt, úgyhogy terveztem egy kis sétát London utcáin. Mellesleg anyuékat is fel kéne már hívni. Majd séta közben...
Ez az egyik rossz bennem, hogy mindent képes vagyok a végsőkig halogatni. Szerintem már tegnap fel kellett volna hívnom anyát és Lexát, ugyanis amint felértem a szobámba (kemény 10 perc alatt) megnéztem a telefonom, ami csupán 34 nem fogadott hívást jelzett. Belegondoltam hogy anya milyen vad elképzeléseket szövögethet arról, hogy hogyan és miként zuhant le a repülő, ütött el a busz, karambolozott John kocsija... arra nem gondol hogy nincs kedvem hívogatni...Nagyot sóhajtva tárcsáztam a számát, aztán vártam a csodát.
Vagyis inkább vártam volna.. de a telefonom jelezte, hogy anyu telefonja ki van kapcsolva. Na ennyit erről! Bepróbálkoztam Lexánál is, ő persze felvette a telefont már rögtön a harmadik csörgésre.
- EMMAAAAAAAAAAAA! - visított a telefonba. Amíg kitombolta magát, én tisztes távolságba helyeztem magamtól a mobilt. Mikor végre abbahagyta nem éppen kedves üdvözlésemet, nekiállt a fejmosásnak.
- Nem tudom felfogni mi okból nem hívtál Emma! Írtam neked üzenetet is. Ugye megkaptad? Hát persze hogy megkaptad. De legalább arra írhattál volna ha már nem hívsz. Csak azt ne mondd hogy fáradt voltál! Tudom hogy csak simán lusta vagy. Fogadok még ki sem pakoltál. Annyi kérdésem van! Milyen London? És apukád? Meg a szálloda? Jó szobát kaptál? Bevásároltál már? Körülnéztél egyáltalán? Jó pasik vannak arrafelé? - bombázott kérdések tömkelegével.
- Lexa. Csak. Nyugodj. Le. Végre. - mondtam neki minden szót mondatokként, mintha valami szellemi sérülthöz beszélnék... végül is sok különbség nincs...
- Jó, jó, tudom hogy már megint sokat beszélek.
- Azt mondod?! - nevettem fel. Hát igen, Lexának be nem áll a szája ha izgatott... meg akkor sem amikor nyugodt. Folyamatosan beszél.
- Akkor inkább mondom sorban a kérdéseket. - mondta valószínűleg vigyorogva.
- Nem a legrosszabb ötleted!
- Ne gúnyolódj már! Szóval milyen a szálloda?
- Tökéletes. A szobám is. Olyan mint egy kis lakás. Luxus lakosztály, és áhh, imádom! - meséltem barátnőmnek, mint egy izgatott kisgyerek. Még egy ideig faggatott az előzőleg feltett kérdéseivel, és még sok másikkal is, aztán a telefonszámlámra hivatkozva letette. Na igen... nem lesz ez olcsó mulatság.
Eltettem a telefonomat, és elindultam újra lefelé a lifttel. Szerintem még a lépcsőzés is gyorsabb lenne... legközelebb kipróbálom. Bár lehet hogy belehalok mire felérek a 8. emeletre, de hát na!
Amint kiértem, nagyot szippantottam a londoni levegőből. Kicsi hűvös volt, de nem bántam most. Jól esett ahogy a szél fújta a hajamat. Elhatároztam hogy kicsit körülnézek a városban, és próbálom megjegyezni az útvonalat amerre jöttem. Nem lesz nehéz, mivel a stratégiám abból állt, hogy csak jobbra fogok fordulni, és csak egyenesen megyek. Ugye milyen zseniális? Szerencsémre bevált, és nem tévedtem el. Mondjuk nem jutottam túl messzire. Az pedig nem villanyozott fel, hogy ezeket az utakat holnap lehet hogy Mirandával teszem meg. Előre félek hogy az arcomba röfög...