8. Rezeg a telefon

Akasszatok fel, kínozzatok meg, csikizzetek amíg be nem pisilek, de tényleg nem volt ihletem, sem időm :|| most viszont itt a rész, rövidke, de ez is valami... Itt egy szám, újabban kedvencem :P

Izgatottan álltam a velem szemben lévő szoba előtt, majd türelmetlenül bekopogtam. Szinte azonnal kitárult az ajtó, és Liammel találtam szemben magam. Se szó, se beszéd, megöleltem. Mintha kicsit meglepődött volna, de visszaölelt. Miután sikerült lehámoznia magáról a karjaimat, értetlen tekintetével néztem farkasszemet.
- Ezt miért kaptam? - mosolygott.
- Hát izé... Nem rúgtak ki és maradhatok Londonban! - vigyorodtam el, közben szinte ugrándoztam örömömben.
- Ó! Hát ez nagyon jó. - nyögte ki végül. Közben a többiek is odajöttek "ujjongani".
- Akkor most megint itt dolgozol ugye? - kérdezte Harry kölyökkutya szemekkel nézve rám. Bólogatni kezdtem, mire elvigyorodott. Én is elmosolyodtam, majd megszólaltam.
- Fiúk, bocsi ha köcsög voltam... de tudjátok elég nagy energiavámpírok vagytok! - nevettem el a végét.
- Aha...
- Tudjuk!
- Van csirke? - jöttek a válaszok, az utóbbi Nialltől hangzott el.
- Hát akkor izé. Csak ennyit akartam, szerintem megyek is. - mondtam, és el is indultam kifelé, de Harry megfogta a csuklóm és visszarántott.
- Ne menj már! Nem is ismerünk. Nem lenne jó dumálni egy kicsit?
Elgondolkoztam, végül megráztam a fejem.
- Bocsi, én tényleg szeretnék, de még nem mondtam Johnnak hogy Adam kereste. Majd talán máskor.
- Ki az az Adam? - kérdezte Louis értetlen fejjel. Szemforgatva válaszoltam.
- Nem tudom, csak egy srác aki benézett és Johnt kereste. - mondtam és azzal a lendülettel ki is sétáltam az ajtón. Meg sem várva hogy ellenkezzenek, bezártam az ajtót, és elindultam lefelé, hogy megkeressem Johnt. A recepciónál veszekedett Mirandával, aki elképzelésem szerint épp most érkezett. Nem nagyon akartam megzavarni Röfi lebaszását, de sajnos ezt az áldozatot is meg kellett hoznom.
- John! Keresett egy fiú, Adam Leavy-nek hívják. - a nevet hallva, John arcára kiült a felismerés, hirtelen meg is feledkezett Mirandáról. Kellett nekem megszólalni...
- Oké, akkor majd felhívom. Ööö lányok még nem mondtam, de lesz egy kis változás. Több szabadidőtök lesz, mivel Adamet felvettem, és így több felé tudom osztani közöttetek a munkát. Remélem örültök. Na megyek, sziasztok! - azzal le is lépett, otthagyva minket tátott szájjal. Egy pillanatra összenéztünk Mirandával, aztán mintha mi sem történt volna, mindenki ment a maga dolgára. Én a pult mögé, Miranda meg felfelé.
Hát igen.. folytatódott az unalmas életem amíg Miranda úgy nem dönt hogy vége a műszakomnak és végre idetolja a túlméretezett seggét... Amint megteszi, rázúdítom túláradó kedvességem minden darabját, amíg el megyek mellette.

3 és fél óra kínzó szótlanság után megjelent Röfi, teljes harci öltözékben. Én már áldottam az eget hogy jött, ugyanakkor átkoztam Johnt hogy ilyen eseménytelen szállodát vezet. Az is igaz, hogy még csak nyári szünet első napjait éljük, de na...
Mindenesetre jött Miranda, én pedig gúnyos vigyorral az arcomon közeledtem felé, a kulcsomat kezemben tartva.
- Sok sikert, Röfi! - vetettem oda neki amikor elmentem mellette. A beceneve kilétének felfedése nem volt cél, csak úgy jött... Azonnal a számra is csaptam gondolatban, de aztán gondolatban hátba is veregettem magam, mert Miranda szóhoz sem jutott egy pillanatig. Elégedetten vigyorogva sétáltam a lifthez és most még az idegtépő lassúsága sem zavart. Még mindig vigyorogva szálltam ki a liftből a 8. emeleten, és össze is futottam Adammel. Szó szerint.
Káromkodva kaptam fel a kulcsomat a földről és kértem bocsánatot a fiútól.
- Hova ilyen sietősen? - mosolygott rám olyan "tudom hogy szívdöglesztő a mosolyom" stílusban. Mondanom sem kell, olvadoztam tőle.
- Ööö izéé, csak a szobámba. És te? Csak nem Johnt látogattad?
- De igen. Remélem kedvelsz, mert mostantól minden nap látni fogsz. - kacsintott rám, majd el is tűnt a liftben. Háááát oké...
Kiheverve az előbbi sokkhatást, kapcsoltam be a laptopom - immáron szerény hajlékomban elhelyezkedve. Megnéztem a twitterem és facebookom, de semmi újdonság.
Hirtelen ötlettől vezérelve, felálltam és átsétáltam drága szomszédjaimhoz, vagyis Liamékhez. Kopogtattam, pár másodpercen belül ki is nyitották nekem az ajtót, történetesen Liam. Elmosolyodott amikor meglátott, és beinvitált. Beljebb merészkedtem és azonnal kiszúrtam a kanapén terpeszkedő Harryt, Louist és Niallt. Fogalmam sem volt, hogy Zayn merre van, igazából nem is érdekelt. Liam ledobta magát a fiúk mellé, majd intett hogy kövessem a példáját, szóval úgy is tettem.
- Hali! - köszöntem a fiúknak, akik úgy kapták rám a tekintetüket, mintha csak most látnának először.
- Te hogyhogy itt vagy? - kérdezte Niall nem túl kedvesen.
- Úgy, hogy idejöttem. Akármilyen meglepő, de a két lábamon. Tudod neked is van... valószínűleg arra használod hogy kajáért mész vele. Világos? - mondtam gúnyosan, mire a körülöttem ülők felnevettek, Nialltől pedig gyilkos pillantásokat kaptam. Jó kis első benyomás tehettem szegény fiúra...
Kicsit lejjebb süllyedtem a kanapéban, így már teljesen Harry mellett voltam - mivel ő szinte benne feküdt a bútorban. Ezért is volt kicsit kínos, amikor elkezdett rezegni a telefonom. Gyorsan Harryre néztem, aki megeresztett felém egy perverz pillantást, ezt én egy laza ütéssel jutalmaztam, amit egyenesen a nyakára mértem. Feljajdult fájdalmában, én pedig nehézkesen előhalásztam a telefonom a szűk farmer zsebéből. Anyától jött egy SMS, amin nem kicsit meglepődtem.

10 perc múlva legyél a repülőtéren, meglepetésem van számodra!

Háááát oké...  felvont szemöldökkel eltettem a telefonom és a srácokra pillantottam. Csak most jöttem!
- Elvigyelek? - szólalt meg mellettem Harry, én meg nagy szemekkel néztem rá.
- Nem illik beleolvasni mások üzeneteibe! - mondtam neki, mire elvigyorodott. - De igen, elvihetsz ha akarsz. - vigyorodtam el én is.

Zayn*-*

Gyerekek! Rendkívüli!:DD Ma 9 vagy 8 órakor Zayn Malik válaszol kérdésekre a Hits radio-ban :DD
kattints ide hogy az élő közvetítést hallgathasd!
Jó szórakozást, és várom Zaynt, amúgy rész majd lesz, nyugi :$$

Bocsesz.

Na gyerekek, ma már nem lesz rész :// Holnap 3 tantárgyból írok TZ-t és így is el vagyok maradva egy fogalmazással :O Bocsi, majd bepótolom, eskü♥

7. Komoly?

Na jó, tudom hogy ez sem a leghosszabb rész amit valaha írtam, de naa... :$ A szavazás eddigi eredményeinek örülök :DD tényleg ennyire tetszik?:O Kommentekre éhezem gyerekek!♥

*Liam szemszöge*

Csak álltam ott és néztem ahogy Emma apja kirúgja a saját lányát. Szörnyű bűntudatom volt. Ha nem jövök le, lehet hogy Emma nem lesz ideges, nem kezd kiabálni, és az apja nem hallja meg. Amikor Emma elindult a szobájába, odavetette nekem hogy "Köszönöm szépen"... ettől még nagyobb lett a bűntudat bennem. Emma ideges apukájához léptem, és próbáltam menteni a menthetőt.
- Nézze uram, nem kell kirúgnia a lányát, nem tett semmi rosszat. Az egész a mi hibánk, kérem próbálja megérteni.
- Sajnálom, de nem engedhetem hogy a hotel színvonala idáig süllyedjen... Amint meghallottam hogy Emma így beszél egy vendéggel, én szégyelltem el magam. - mondta a férfi ellentmondást nem tűrő hangon, még én is majdnem megijedtem tőle... Gyerünk Liam, te csináltad a bajt, neked kell kihúzni belőle szegény lányt!
- De tényleg a mi hibánk. Emma jogosan volt ránk mérges. Kérem, ne rúgja ki. - jobbat nem tudtam volna?! Ez egyszerűen szánalmas volt...
- Ugyan már, ismerem a lányomat, nem lehet őt könnyen felidegesíteni.. Mégis mit tudnátok ti csinálni amitől ennyire kiakad?
Elmeséltem a történteket, amit Emma apja figyelemmel hallgatott végig, és bólogatott közben. Azzal zártam a történetet, hogy lejöttem ide bocsánatot kérni.
- Rendben... azt akarjátok hogy adjak még egy esélyt Emmának? Még meggondolom. - adta be a derekát. Valahogy éreztem hogy nem fogja kirúgni a lányát.
- Köszönöm. - mondtam, mire ő bólintott, én pedig felmentem a szobánkba, a többiekhez.

- Hol voltál? - kérdezte teli szájjal Niall. Hozzá csatlakozott Zayn is, és utána Louis meg Harry is.
- Ööö izé... lent. Bocsánatot kértem Emmától amiért csicskáztattátok. - mondtam kicsit zavartan.
- És hogy ment? - kérdezte Harry.
- Hát... kiabált velem, hogy miattunk ki fogják rúgni, és utána jött az apja aki kirúgta és visszaküldte Ausztráliába. - vázoltam a helyzetet. Mindenki elképedve bámult, ezért megvontam a vállam és letelepedtem a kanapéra, azt hittem oldom a feszkót.. ennek ellenére, mindenki pörögni kezdett, fel nem tudom fogni miért. Miért olyan fontos nekik az a csaj? Harry rögtön szaladt át hozzá vigasztalni... Istenem, majd kisírja magát és jobban lesz...

Harry pár perc múlva visszajött. Szerintem Emma kiküldte. Kérdeztük hogy mi volt, de csak annyit mondott, hogy Emma egyedül akar lenni. Én mondtam! Vagyis csak gondoltam, de mindegy...
- Amúgy megkértem Johnt hogy ne rúgja ki Emmát... - mondtam hirtelen. Értetlen tekintetekkel találtam szemben magam.
- Ki az a John? - kérdezték szinte egyszerre.
- Emma apja. - mondtam szemforgatva. Amint láttam nagyjából leesett nekik, így folytattam a tevékenységet amit félbeszakított a mondanivalóm: a TV nézést. A többiek is lenyugodtak, egyedül Louis szaladgált körbe-körbe, mert még ma nem evett répát.. szegény gyerek. Ilyenkor olyan elvonási tünetei vannak, mint amikor én nem találok villát és fagyit akarok enni.... és le kell mondanom a fagyiról... pedig én szeretem a fagyit...

*Emma szemszöge*

Anya SMS-ében ez állt:

Sajnos nem mehetek Londonba... Tudom, hogy mennyire szeretted volna hogy ott legyek és én is alig vártam már, de a főnököm most szólt csak, hogy itt kell maradnom. Tényleg nagyon sajnálom... Puszi, Anya.

Eszembe jutott, hogy anya még nem is tudja mi történt... de John úgy is értesíti majd. Akkor már nem ő fogja sajnálni hanem én... Most kivételesen elszorult a torkom, amikor arra gondoltam hogy anyát hamarosan viszont látom. Csak a találkozás helyszíne Ausztrália lesz...
Nem sírtam, de tényleg nagyon a határán voltam már. Aztán megnéztem a másik SMS-em, és azon is kiakadtam. Lexa látni sem akar, azt hiszi én köptem be a szüleinek hogy füvezett, holott én innen hogy a fenében tudnám beköpni?!
Erőtlenül ledőltem az ágyra, és szépen lassan álomba sírtam magam...

Négy óra lehetett, amikor kopogásra (!!!) ébredtem. Már megint. Nagyon nem érdekelt ki az, odamentem és kinyitottam. Johnnal találtam szemben magam. És még csak nem is sejtettem, hogy mi vár rám... Azt hittem most le fog ordítani, hogy szégyent hoztam a családra, a szállodára és rá is, meg hogy nagyon elcsesztem, de hát nem ezt kaptam. Szélesre tártam az ajtót hogy John bejöhessen.
- Üljünk le és beszélgessünk. - mondta. Úgy tettünk, de a beszélgetésből az elején semmi nem volt. 2 perces csönd állt be közöttünk, ami kezdett kínossá válni, ezért megtörtem.
- Miről akarsz beszélni?
- A vendég mondta, hogy jogosan voltál dühös. - bőbeszédű, mondhatom...
- Bővebben? - kérdeztem.
- Azt kérte, hogy adjak neked még egy esélyt és hogy ne küldjelek el.
- Ééééés...? - sürgettem.
- Hát gondolkoztam egy kicsit. - mondta. Hát komolyan mondom, ha így fog beszélni, lehet hogy meg sem hallgatom.
- Mire jutottál?
- Nem kell visszamenned Ausztráliába. Anyádnak sem fogom elmondani, mert szerintem felesleges hogy idegeskedjen. És szerintem te is nagyon jól tudod mekkora hiba volt, nem kell még 10 embernek az orrod alá dörgölnie.
Úgy néztem rá mint aki most árulta el, hogy szabadidejében a gorillákkal szokott csevegni bohócjelmezben egy vízesés alatt.
- Ezt komolyan mondod? - kérdeztem még mindig nagy szemekkel nézve rá.
- A lehető legkomolyabban. De ez egy utolsó utáni lehetőség.. ha valami rosszat hallok rólad, tényleg visszamész Ausztráliába.
Meg sem vártam hogy befejezze a mondatot, a nyakába ugrottam és szinte kiszorítottam belőle a levegőt az ölelésemmel. Fuldokolva hámozott le magáról, az arcomon pedig egy hatalmas vigyor készült szétterülni...

6. Köszönöm szépen...

Sziasztok! :DD Úgy mellékesen, lesz egy kis desing változás. Kértétek hogy gyakrabban legyenek részek, hát itt is van, de sajnos rövidebb lett :// viszont kommentekre ismét számítok *-* love ya♥

A következő 2 órában, még legalább 10-szer hívtak olyan kifogásokkal, hogy "nincs minden szobában tükör, nem jó a mikró, berepült egy galamb, vigyek fel nekik kaját". Az utóbbinál idegesen mentem fel a szobájukba és rontottam rájuk szó nélkül...
- Na ide figyeljetek! Nem vagyok cseléd, hogy még kaját is hozzak nektek! Ha valamelyik zabálni akar akkor felemeli azt a formás seggét és lemegy enni, világos? Amikor azt mondtam, hogy hívjatok ha szükség van valamire, azt nem úgy értettem hogy telefonáljatok percenként. mellesleg ha bármi bajotok van, ti gyertek le és mondjátok meg, mert nem fogok senkihez sem szaladgálni, akármilyen híres bandába tartozik. Én leszek az utolsó ember akit érdekelni fog, hogy ilyen kibaszott nagy sztárocskák laknak vele egy szállodában. És most... lemegyek. Garantálom, hogy ha rajtam múlik egy jó ideig egyikőtökkel sem találkozom.
Elégedett voltam a teljesítményemmel: meg sem mukkantak. Kihasználva az alkalmat, fogtam magam és mint már oly sokszor, visszamentem a pulthoz. Még pont jókor, mert abban a pillanatban egy ismeretlen alak közeledett Mary felé, de én eldöntöttem, hogy jobban jár ha velem beszél. Amennyire kedvesen csak tudtam rámosolyogtam a fiatal srácra.
- Szia, miben segíthetek?
- Heló, izé... John Rhodesot keresem. Nem tudod hol találom?
- Nem, sajnálom de nem tudok segíteni. Ma még nem láttam. Mondd meg a neved és ha akarod üzenek neki, hogy kerested.
- Az jó lenne. A nevem Adam Leavy.
Felírtam egy cetlire a nevet.
- Oké, majd ha összefutok Johnnal mondom hogy hívjon fel vagy valami. - mosolyogtam Adamre.
- Köszi. Remélem még találkozunk. - vigyorgott rám. Akaratlanul is visszavigyorogtam. Ő lelépett, de helyette egy másik jómadár lépett mellém.
- Szia, Liam vagyok. - nyújtott kezet az egyik srác azok közül akik ma még csak ugráltattak. Értékeltem hogy legalább bemutatkozott, de jelen pillanatban nem nagyon érdekelt, csak az, hogy ő is ott volt abban a lakásban, és valószínűleg ő is benne volt hogy 2 és fél órán keresztül szaladgáltam fel és le...
- Na mi az, kimerészkedtél a szobából? Esetleg kérsz útbaigazítást? - szóltam gúnyosan, ügyet sem vetve a felém nyújtott kézre.
- Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni... a többiek nevében is. Mindannyian tudjuk, hogy nem volt szép tőlünk, de nem az volt a cél hogy idegeskedj. - magyarázkodott, és láttam a szemében hogy tényleg komolyan is gondolja, de már megállíthatatlan voltam...
- Aha, tényleg el van intézve egy bocsánatkéréssel. Csak úgy megjegyzem, hogy valószínűleg miattatok fog kirúgni a saját apám, az első napomon, mivel alig voltam a pult mögött, csak utánatok rohangásztam! És szerintem már ti is sejthetitek, hogy kurvára leszarom apám "szolgáld ki a vendéget, mindent a vendégért" mottóját, mert nekem már nagyon nincs kedvem percenként felmenni hozzátok csak mert ti balfaszok vagytok és "nem tudjátok kinyitni az ablakot" vagy berepült egy rohadt galamb! 18 évesen szerintem ki kéne tudni nyitni egy ablakot, és nem kéne fosni a galamboktól! Még egyszer elmondom hogy felfogd... KIBASZOTTUL NEM ÉRDEKEL HOGY NEKTEK MINDENHOL NYALJÁK A SEGGETEKET, MERT ÖTEN KORNYIKÁLTOK VALAMI SZART! - fejeztem be a monológot már kiabálva, teljesen kikelve magamból. Mélyen belül tudtam, hogy ezt nem Liamnek kellett volna mondanom, hanem a folyton nyavalygó Louisnak és Zaynnek... Őszintén sajnáltam Liamet, hogy ő volt az akivel elsőnek találkoztam.
Liam megszeppenve állt előttem, de a tekintete a hátam mögé siklott. Rögtön utána, egy félelmetesen ismerős hangot hallottam.
- Khm...
Rögtön megfordultam, és kis híján beleütköztem apámba. Szinte már remegtem a dühtől, és a félelemtől is, hogy John ezt az egészet végighallgatta. Márpedig félelmeim beigazolódni látszottak...
- Igazad van Em... Valószínűleg a saját apád fog innen kitenni. - könnyek gyűltek a szemembe, mikor a tenyerembe ejtette a szobám kulcsait - Szerintem menj fel a szobádba, és kezdj el pakolni... Visszamész Ausztráliába. - mondta kemény hangon. El sem hittem hogy tényleg ezt mondja... sosem beszélt még így velem, de most sikerült elérnem hogy egy ideig nem fog hozzám szólni. Hibáztathatnám Liamet, de ő tényleg nem tett semmi rosszat. A vesztébe szaladt amikor lejött hozzám bocsánatot kérni. Tudtam, hogy csak is én vagyok felelős a tetteimért, de ezt az énemet, az öt fiú hozta ki belőlem. Még mindig könnyes szemekkel, némán elindultam a lépcső felé. Semmi kedvem nem volt ahhoz a szar lifthez...
- Köszönöm szépen... - sziszegtem Liamnek amikor elmentem mellette.
Amint a lépcső aljához értem, rohanni kezdtem felfelé. 8 emelet volt ugyan, de nem fáradtam el, a bennem felgyülemlett adrenalin miatt. Ahogy felértem, még vacakoltam egy sort a kulccsal, és mértem egy erős ütést az ajtóra, aminek következtében kinyílt. Ez volt a cél. Sírva berontottam, magam után becsaptam az ajtót, és levágódtam az ágyamra. Az arcomat a párnába temettem, és úgy zokogtam tovább. Talán 10 perc telhetett el amikor kopogást hallottam. Nem figyeltem rá, gondoltam megint Liam zaklat... Majd megunja.
Tévedtem, a kopogás nem akart abbamaradni. Úgy döntöttem megyek és elküldöm a francba, vagy valami...
Felkeltem az ágyról, megigazítottam elcsúszott pólómat és az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, nem Liamet, hanem a banda göndör hajú tagját pillantottam meg. Talán Harry, de nem voltam benne biztos.
- Hagyjatok már élni! - mondtam mérgesen, majd rácsaptam volna az ajtót, de a kezével ő ezt megakadályozta. Megvontam a vállam, gondoltam majd elmegy ha nem figyelek rá. Visszamentem az ágyamhoz, leültem rá, és megnéztem a telefonomat. Volt pár nem fogadott hívásom, de nem is igazán azt néztem... Hanem az üzenetet amit kaptam. Teljesen belemerültem abba, hogy újra és újra átolvassam ,így észre sem vettem hogy Harry bejött a szobába és leült velem szemben az ágyra.
- Hallottam mi történt... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Mi a neved? - kérdeztem látszólag ártatlanul.
- Harry Styles. - mondta mosolyogva. Akkor jól tudtam...
- MENJ A FRANCBA HARRY STYLES A SZAROS ONE DIRECTIONNEL EGYÜTT! - kiáltottam el magam már másodszorra aznap... Harry ugyan úgy nézett rám mint pár perce Liam, de észhez tért, lassan felállt az ágyról.
- Csak segíteni akartam volna...
- Többet segíthetnél azzal, hogy végre eltűnsz innen. - morogtam. Bólintott, majd lassan kiment. Hát ez könnyen ment...
Most már nyugodt lélekkel térhettem vissza az önsajnálatba, és még újra átfutottam az SMS-t amit anyától kaptam... Még mindig alig hittem a szememnek... Újra rám tört a sírhatnék...

5. Nincs répa!

Kövezzetek meg hogy nem hoztam részt, de most itt van :$$$ Kommenteket várok! 

Másnap reggel nyűgösen keltem... 10 órakor. Hát szép, mondhatom! 2 teljes órám volt csak elkészülni.. nem mintha olyan sokáig készülődnék, de reménykedtem benne, hogy fel tudom hívni anyát, és a laptopot is tudom használni, mivel tegnap mind a telefon, mind a laptop lemerült. Ásítozva kikeltem az ágyból, majd elmentem a kis hűtőcskéhez a kis konyhában (mini lakás, tudom). Kivettem a mini tejes dobozt, és elővettem a kis szekrényből egy tálkát, beletöltöttem, majd a müzlit is elővettem és abból is töltöttem a tálba. elkezdtem belapátolni a reggelimet, mikor megcsörrent az újonnan feltöltött telefonom. A kijelzőn "Anya" villogott, ezért gyorsan felvettem.
- Sziaaaaa! - nyújtottam el az "a" betűt.
- Szia kicsim! Tegnap már nem tudtam elmondani, hogy milyen állást kaptam, szóval most elmondom... igazából sminkes vagyok most, koncertekre készítem fel az énekeseket. - mondta, közben hallani lehetett a hangján hogy mosolyog. Hmmm, sminkes... Nem is olyan rossz állás. Mondjuk attól függ, hogy valami híresebb énekeshez kerül akinek komoly sikerei vannak, vagy egy lecsúszott drogoshoz osztják be. Az tény, hogy anyunak mindig is jó volt a kézügyessége. Ha szereti a munkáját, akkor nekem mindegy is mit választ...
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - szakította meg anya a gondolatmenetemet. Megráztam a fejem, bár ezt ő nem láthatta.
- Nem, bocsi, mit is mondtál? - kérdeztem zavartan. Sóhajtott egyet, majd elismételte.
- Csak annyit, hogy valószínűleg költözöm... Londonba!
- Tessék?! Hát ez... fantasztikus! De.. miért is?
- A főnök azt mondta jobb lenne ha Londonban lennék, mert először csak ilyen helyi koncertekre kell mennem. De ha minden jól megy, lehet hogy bekerülök valakihez egy turnéra!
- Ha te is turnézni mennél, akkor alig látnánk egymást... - mondtam szomorúan.
- Tudom kicsim, de még nem megyek sehova, csak Londonba!
- Még... de hagyjuk ezt. Legalább találkozunk.
- Igen! Majd még hívlak az időponttal kapcsolatban, de most mennem kell. Szia Em! - azzal letette a telefont, a választ sem várta meg. Szem forgatva tettem el a telefonomat, és végeztem el a reggeli teendőimet. Felkaptam magamra egy farmer shortot (úgy sem megyek ki a szállodából) és egy kék-fehér csíkos ujjatlant. A hajamat egy laza fonatban az egyik vállamra dobtam, feltettem egy kis szempillaspirált, majd felvettem az egyik converse tornacipőmet, ami fehér volt. Még volt egy kis időm, ezért beültem a TV elé. Nem találtam semmi érdekeset, ezért egy zenecsatornára kapcsoltam. A Paramore-tól a Monster ment rajta. Az egyik kedvenc számom volt, ezért a zene ütemére doboltam az ujjaimmal. Mikor vége lett, valami gagyi banda jött, na ott azonnal ki is kapcsoltam a TV-t. Fél órám volt még, de elindultam lefelé. Amíg leértem, a Monstert dúdolgattam magamban. Ráérősen a recepciós pulthoz sétáltam, de amint láttam, Röfi már teljesen ki volt akadva. Mikor odaértem azonnal le is támadott.
- Te miért csak most jössz?! Már itt kellett volna lenned egy fél órája!
- Tévedsz drága, csak egy fél óra múlva kéne itt lennem... - mondtam flegmán. A telefonján megnézte az időt, és az arca most már nem dühöt, inkább beletörődést és csalódottságot tükrözött.
- Jó, tök mindegy, de ha már itt vagy akkor be is állhatnál dolgozni! - váltott vissza ismét a parancsolgatós hárpiává...
- Óóó, még mit nem! Tudod ki fog helyetted dolgozni!
- Te. - mondta egy nagy vigyor kíséretében, majd felkapta a táskáját és már le is lépett... Én csak álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség. Két teljes percembe telt összekapnom magam. Akkor aztán beálltam a pult mögé egy sóhajtás kíséretében, mivel tudtam hogy Miranda úgy sem fog visszajönni...

Fél órán keresztül unatkoztam szinte teljesen egyedül, mert csak az az öreg nő volt ott akinek a múltkor lepasszoltam a szobakulcsom. Mint kiderült, Marynek hívják, és szeret órákon keresztül maga elé bámulni mint egy idióta...
Mikor már a kikészülés határán voltam, felbukkant az utolsó reményem. Pontosabban az öt utolsó reményem. Hogy mindenki értse, öt korombeli srác tartott a recepció felé, és nagyon úgy tűnt hogy kérdezni akarnak valamit. Mikor a pult elé értek, felálltam a helyemről.
- Szia! - köszönt az egyikük, barna hajú és kék szemű gyerek, talán a legidősebb.
- Sziasztok! Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen.
- Aha. Foglaltunk egy szobát. Meg tudod nézni nekünk légyszi?
- Milyen névre lett foglalva? - kérdeztem miközben a géppel babráltam.
- Louis Tomlinson.
Beírtam a nevet, mire a gép kiadott egy csomó információt. Mára foglalták, határozatlan ideig maradnak, és 5 ágyas, 8. emeleti lesz a szobájuk tökéletes kilátással, stb... Még csak le sem esett, hogy egy emeleten lakom a fiúkkal, csak levettem a kulcsukat és átadtam a barna hajú fiúnak. Elvette tőlem, rám vigyorgott és megköszönte.
- Ha bármire szükségetek van, van a szobában egy telefon mellette a recepció száma, én fogom felvenni oké? - kezdtem bele a jól betanult szövegembe.
- Rendben. Akkor megyünk is fel. Köszi! - azzal felsiettek a szobájukba. Hát nem tartott sokáig az unaloműzés... Azt hittem újabb fél óra semmittevés következik, de rosszul hittem... talán jobban jártam volna Mary bámulásával.
Megcsörrent a telefon. Kíváncsian vettem fel és szóltam bele.
- Rhodes Hotel, recepció. Miben segíthetek?
- Ööö izé Louis vagyok, azt mondtad hívhatunk ha szükség van valamire. - szól bele egy férfi hang.
- Aha. Mi kéne? - kérdeztem nevetve.
- Nem tudjuk kinyitni a szekrényt...
Nagyon sóhajtottam, letettem a telefont, és egy gyors pillantást vetve a monitorra, megállapítottam, hogy a 326-os szobában találom őket. Fellifteztem a 8.-ra, és megkerestem a szobát. Kopogtam egyszer, kétszer, majd háromszor. Mikor végre óhajtották kinyitni az ajtót, kíváncsian vontam fel a szemöldököm.
- Mi van a szekrénnyel? - kérdeztem
- Ööö, már semmi. Megjavult. - szólalt meg Louis mögött egy másik fiú. Már indultam volna vissza a helyemre, de utánam szóltak.
- De az ablakokkal nincs minden rendben! - kiáltott Louis. Lassan megfordultam.
- Mi a baj az ablakokkal?
- Beragadtak. - válaszolt nagy szemekkel. Louis félreállt az ajtóból, jelezve hogy menjek be. Beléptem a lakásukba, és kérdőn Louisra pillantottam. Nem szólt egy szót sem, ezért az ablakhoz léptem és egy laza mozdulattal kinyitottam azt. Louis zavartan nézett körbe.
- Izé... biztos ez is megjavult.
- Ja, biztos. - mondtam miközben úgy néztem rá mintha most jött volna a diliházból.
- Még valami? - kérdeztem
- Nem, semmi... - válaszolt Louis a tarkóját vakargatva.
- Tökéletes. Akkor mennék vissza dolgozni ha nem bánjátok. - vettem fel a bunkóbbik stílusomat. Választ sem várva mentem ki a szobából, és indultam vissza a pulthoz. Észrevettem, hogy a fiúk szobája pont szemben van az enyémmel.. fantasztikus.

Amint leértem és elfoglaltam a helyem, újra csörgött a telefon.
- Rhodes Hotel, recepció. Miben segíthetek? - szóltam unottan a telefonba. Valahogy éreztem hogy ki lesz a vonal túlsó végén...
- Hali, megint én vagyok. - szólt bele Louis. Gondoltam...
- Kitalálom: beragadt az ajtó és nem tudtok kijönni. Van egy tippem, a neve Kulcs és szereti megoldani az ilyen problémákat helyettem. Ismerkedjetek egy kicsit!
- Igazából nem találom a répát. Van itt répa egyáltalán?
- Nem Louis, nincs répa. Ajánlom a zöldségest... sok szerencsét! - azzal lecsaptam a telefont.

4. Hajrá!

Bocsi, hogy ritkán hozok részt, ez is rövid lett, de vizsgaidőszak van, és az osztálykirándulás is most volt :D De most játszunk olyat hogy 2 komment után jön a következő (enyém nem számít) :D Amúgy a szavazást lezártam, Harry lett a győztes (mily' meglepő :'DD). Mindenesetre itt a rész:

- ÖRÜLÖK EMMA HOGY VÉGRE ÚRI KEDVED ÚGY TARTOTTA HOGY FELHÍVSZ! MINTHA AZT MONDTAD VOLNA HOGY AMINT MEGÉRKEZEL... - hallottam meg anyu hangját a vonal túlsó végéről. Kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, így a további ordibálást már nem hallottam. Amikor végleg elhalkult a hangja, visszaemeltem a fülem mellé a mobilt, és beleszóltam.
- Szia anya! Tegnap amúgy hívtalak. - mondtam tökre nyugodt hangon...
- Jaa, tegnap... öö igen. Akartam is mondani... - mondta anyu akadozva és zavartan. Rosszat sejtek...
- Akkor mondd! - biztattam.
- Hát az úgy volt, hogy... - kezdett bele... Majdnem elnevettem magam. Anyu lélekben még mindig gyerek volt, ugyan úgy viccelődött és hülyéskedett mint én. - Szóval a lényeg, hogy állásinterjún voltam, és megkaptam az állást! - kezdett sikongatni mintha csak azt mesélné a legjobb barátnőjének hogy az a bizonyos elhívta randira...
- Ez mind szép és jó anya, de mégis milyen állást kaptál? És a régivel mi van?
- Hát természetesen a régi munkahelyemen felmondtam. Az új állás pedig... - kezdett bele, de nem hallottam a végét mert a telefonom sípolni kezdett, és kikapcsolt... Remek! Épp csak a lényeget nem hallottam...
Földhöz vágtam a telefonomat idegességemben, aztán mikor kicsit lenyugodtam felvettem a darabjait (akku, telefon, hátlap), összeraktam és töltőre tettem.

Még nem volt olyan késő, ezért úgy döntöttem meglátogatom Johnt. Mintha az első nap elmondta volna hogy hol találom... hmmm... akárhogy is erőlködtem, nem jutott eszembe, ezért arra vetemedtem hogy a portán megkérdezzem. Így is tettem, az öreg nénike annyit mondott, hogy most vacsizik. Hát most okosabb lettem, tényleg megtudtam hogy hol találom amikor éppen nincs szem előtt... Halk sóhajtás kíséretében az étterem felé vettem az irányt, és kis keresgélés után ráakadtam apámra. Most egyedül ült, és ahogy tapasztaltam nagyon a gondolataiba lehetett zuhanva, ugyanis csak akkor vett észre mikor már vagy egy perce előtte ültem és bámultam. De még akkor is mintha felriasztottam volna...
- Jaj! Szia Emma, nem is vettelek észre! - mosolygott rám bágyadtan.
- Tapasztaltam, köszi. Amúgy ha már itt vagyok muszáj megkérdeznem... Ezek a liftek mindig is ilyen lassúak voltak? Csak mert sok esetben elalszom mire felérek vele a 8. emeletre. Tuti nem lehetne kicsit gyorsabbra venni?
Sóhajtott egyet, majd elmosolyodott. Nyilván már várta a kérdésemet...
- Nem, nem lehet felgyorsítani. Hozzászoksz, hidd el. - nevetett. Hát számomra már kevésbé volt vicces...
- Felőlem... Holnap hányra menjek a recepciós pulthoz?
- Délután 2-re tökéletes lesz.
- Hát oké.... de hamarabb nem mehetek? Így is szétunom a fejem egész délelőtt. - néztem rá óriási szemekkel.
- Jó, legyen! Miranda valószínűleg még örülni is fog hogy hamarabb szabadul. Akkor délre menj oda, és akkor még egy kicsit magyarázok neked, hogy pontosan mit hogyan csinálj. - kezdte el, aztán riadt tekintetemet látva, hozzátette: - Nyugi, 5 percet akarok csak dumálni, annyira nem lesz unalmas.
Kicsit megkönnyebbültem, de tudtam hogy úgy is 30 perc lesz az 5-ből...

Miután mindent lerendeztem Johnnal, jobb híján újra a szobám felé vettem az irányt. Úgy döntöttem megnézem az olvasatlan üziket, és hogy mi történt a nagyvilágban...
Úgy is tettem, amint a lift felvitt, a szobámba rontottam, elővettem a drágaságomat (laptopomat) és vártam, hogy betöltsön. Bizony sajnálattal vettem észre, hogy merülőben van. Éppen töltőre tettem volna, mikor kopogtattak. Esküszöm, egy perc nyugtom sincs! Unottan nyitottam ki az ajtót, és az ideges Mirandával találtam szemben magam. Elégedett vigyor terült szét az arcomon, amitől még jobban felment benne a pumpa.
- Van fogalmad róla, hova vitt az a sok barom?! Ott hagytál egyedül! El fogom mondani Johnnak, és percek alatt ki fog tenni innen! - ordította. - Hogy merészeltél lelépni?! Egyáltalán honnan tudtad hogy merre mész? Elintézem hogy elkerülj innen, esküszöm!
- Hajrá! - mondtam neki vigyorogva miután kitombolta magát. Erre csak visított egyet, és rám csapta az ajtót... hát egészségére.

3. Jessie

Haliiii :D meghoztam az új részt, remélem tetszik. Egy kicsit talán semmitmondó, de fáradt voltam már :(( Örülök hogy a szavazás beindult, bár nagyon egyértelmű hogy Harry lesz a szerencsés :'D kommenteket viszont nem kapok!:'( na nem beszélek tovább, jó olvasást :')♥
Másnap nyűgösen keltem, tudtam hogy ma lesz a "szuper közös programom" Mirandával, alias Röfivel. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de tudtam hogy apámnak ez nem kifogás. Végül is mit veszíthetek. Elmegyek Röfivel valahova, max nem figyelek oda rá... Ó jaj! Már tudom is hogyan teszem izgalmasabbá a napot...

Már egy kicsivel vidámabb voltam, mikor öltöztem. Kopogtak. Gyorsan magamra ráncigáltam a felsőmet, és mentem ajtót nyitni. Szinte biztos voltam benne hogy John akar megbizonyosodni arról hogy tuti elmegyek azzal az egoista nőszemélyjel, de nem... Miranda állt az ajtóban. Felhúzott szemöldökkel méregettem, amit észre is vett.
- Mi olyan érdekes rajtam? - kérdezte flegmán.
- Hát sokminden... - morogtam az orrom alatt. Vagy süket, vagy
fogyatékos, vagy csak simán figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. A lényeg, hogy semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a megjegyzésemet. Ehelyett csak ő is végigmért, majd megszólalt.
- Ebben akarsz jönni?
Fogalmam sem volt mi a baja az öltözékemmel. Piros csőgatya és egy fehér póló Anglia zászlójával. A lábamon kék tornacipő, karomon szintén kék karperecek. Ellenben ő full rózsaszínben feszített, 10 centis tűsarkúval és olyan rövid szoknyával, hogy szerintem ha kilép az utcára, konkrétan befagy a picsája...
- Mi a bajod a ruháimmal? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Elnevette magát.
- A legnagyobb jóindulattak mondom, úgy nézel ki mint egy csöves.
- Nem fogok megsértődni inkább örülök hogy ismersz olyan szót hogy jóindulat. Bár a jelentését még le kéne tisztázni. - kacsintottam rá a végén. Elégedetten állapítottam meg, hogy erre már nem tud mit mondani. Felkaptam a szoba kulcsát meg egy kék táskát az asztalról és kiléptem az ajtón, majd bezártam azt. Elindultam a lift felé Röfivel a nyomomban... ő egy kicsit le volt maradva.
- Csak nem fárasztó tűsarkúban tipegni? - kérdeztem flegmán. Vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán megnyomta a gombot. Kezdtem hozzászokni a lift sebességéhez, de biztosan meg fogom említeni Johnnak... Mikor kiszálltunk a liftből, elindultam a recepciós pult felé. Csak egy öreg nénike ült mögötte, gondolom ő felel a kulcsokért amíg nekünk szabadnap van. Le is adtam neki az enyémet, mondván hogy tegye el. A reakcióját már nem vártuk meg, elindultunk kifelé a szállodából. A nap sütött ugyan, de olyan borzalmas meleg nem volt... én fáztam. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy ennél jobb időre nem számíthatok ittlétem alatt. Elindultunk valamerre, de mivel én most vagyok másodszor London utcáin (vagy három.. nem tudom) ezért fogalmam sem volt hova vezet Miranda. Pár perc múlva észrevettem egy táblát.. Hyde Park. Nem a parkban sétáltunk, de legalább tudom hogy van ilyen is.

Előttem Miranda hirtelen lefékezett, aminek következtében nekimentem hátulról. Morgott valamit, aztán csak bámult előre. Odavezettem a tekintetem, ahova ő is nézett... Ez most komoly?! Röfi leállt deszkás pasikat nézni.. Megáll az eszem. Oldalba böktem, mire feleszmélt. Durcásan rám nézett, mire kérdőn felvontam a szemöldököm, olyan "Most megyünk, vagy még csorgatod egy kicsit a nyálad?" nézéssel. Már éppen indultunk volna, de akkor odajött hozzánk az egyik srác, a haverjával, és a haverja barátnőjével. Remek! Kellett ennek eddig álldogálni itt mint egy hülye... Ránéztem, és egy diadalmas vigyort láttam szétterülni az arcán. Hát én menten leütöm! Majd a kórházban vigyorogjon amikor közlik vele hogy 6 bordáját eltörtem...
Na jó.. inkább nem leszek morbid.

Miranda azt a srácot nézegette aki éppen a barátnőjével smárolt. Hát Röfi ezt benyaltad! Eközben a másik pasi próbált csajozni, először Mirandánál de szerintem rájött hogy reménytelen... felém fordult. Hát mit ne mondjak szép szemei voltak.
- Szió. - kacsintott rám. Villantottam rá egy 1000 wattos mosolyt (ami hasonlított inkább vicsorgásra).
- Viszlát! - azzal megfordultam, és szembetaláltam magam a csajszival, akinek a pasijára nyomult Miranda.
- Szia! - köszöntem neki. Ő is köszönt, aztán vetett egy mérges pillantást Mirandára.
- A barátnőd leszállhatna a pasimról. - jegyezte meg.
- Igazából nem a barátnőm. Ki nem állhatom Röfit. - erre a kijelentésemre elnevette magát.
- Bírlak. - mondta. - Amúgy Jessica Johnson a nevem. De szólíts csak Jessienek.
- Én Emma vagyok, Emma Rhodes de barátoknak csak simán Em. - mutatkoztam be én is, majd kicsit halkabban mondtam neki... - Nem kéne lekoptatni Mirandát? Meghalnék ha az egész napomat vele kéne töltenem. - könyörögtem neki bociszemekkel. Újra elnevette magát, és bólogatni kezdett. Észrevétlenül elsuhantunk mellettük, aztán amikor kicsit távolabb értünk, Jessie küldött egy SMS-t a pasijának (mint kiderült Chace-nek hívják) és elkezdtünk sétálgatni a környéken. Jessie szólalt meg váratlanul.
- Amúgy ha Mirandával nem vagytok jóban akkor miért voltál vele? - kérdezte kíváncsian.
- Hááát, az egész úgy kezdődik, hogy én Ausztráliából jöttem ide, de csak a nyárra. Apukám szállodájában dolgozom recepciósként a Rhodes hotelben, és az a nőszemély az aki levált. John látta hogy nem jövök ki vele ezért elküldött minket hogy ma kicsit összeismerkedjünk, elvégre együtt dolgozunk legalább 2 hónapot, ha jól megy akkor többet is. - meséltem el neki a rövid történetet. Közben folyamatosan bólogatott.
- Értem. Hát elég szar lesz még a legalább 2 hónap ezzel a ribanccal. - mondta ki nevetve véleményét. Ezzel csak egyetérteni tudtam.. ha egy napot nem bírok ki vele, mi lesz velem később? Szerencse hogy a beosztás olyan amilyen...
- Mondj valamit magadról! - szólaltam meg. Egy kicsit gondolkozott, aztán belekezdett.
- Itt élek Londonban már kicsi korom óta, Chace már 1 éve a barátom, én amúgy 17 éves vagyok. A szüleim elváltak, apukámmal élek, és van egy kisöcsém, akit Jamesnek hívnak, és még csak 6 éves. Ha a személyiségemet kérded, csak másokból tudok kiindulni. Mindig azt mondják rám hogy nagyszájú vagyok, és hogy néha elég flegma... meg bunkó... vagy neveletlen.. szóval érted. - nevette el magát a végére. Én is elnevettem magam, majd még beszélgettünk egy kicsit. Én is meséltem magamról és ő is. Egész jól összebarátkoztunk...
- Szerintem vissza kéne mennem már. - mondtam, miután megnéztem az időt a telefonomon. Már délután 3 óra volt. Még el akartam menni Johnhoz dumálni...
- Lehet hogy nekem is. - gondolkozott el, majd odaadta a telefonját. - Írd be a számod, és majd még összefutunk. - vigyorgott. Úgy tettem, majd ő is beírta az övét. Elköszöntünk egymástól és én elindultam visszafelé.. akarom mondani indultam volna, ha tudtam volna hol vagyok. Szépen elsétálgattunk, Isten tudja hova... Fogalmam sem volt merre induljak el. Mivel jobb ötletem nem volt, ezért fogtam egy taxit, és bediktáltam a címet. Kicsit furán nézett rám, de elindultunk. Pontosan egy sarokkal arrébb tett ki. Én hülye ha csak simán előrementem volna, akkor is megtalálom a hotelt!
- Ne fizessen, ez semmi nem volt. Viszlát kisasszony! - mondta a sofőr, mire megvontam a vállam és kiszálltam. Besétáltam az ajtón, elkértem a kulcsom, majd felbaktattam a szobámba (természetesen az ultra lassú lift használatba vételével).
A szobámban csak ledobtam magam az ágyra, és behunytam a szemem. Pár percig feküdtem így, aztán lerúgtam a cipőmet és elővettem a laptopot. Felnéztem a közösségi oldalakra, (twitter, facebook) aztán megnéztem az e-mail-jeimet. Twitteren zajlott az élet rendesen... Lexa vagy ezer üzenetet írt, Jessie és még két srác követett, és a bátyám is írt egy üzenetet. Jesséket visszakövettem, az üzeneteket pedig későbbre hagytam.. ráér. Facebookon is volt egy kevés levelem, de azok sem érdekeltek. Az e-mail-ekkel is ugyan ez. Előhalásztam a telefonom, és eldöntöttem hogy addig zaklatom anyát telefonon, amíg fel nem veszi... ez nagyjából 2,053 másodpercet jelentett...

2. Közös program?!

Oldalt van egy szavazás, lécci segítsetek dönteni*-* és kommizzatok is sokat!:D jó olvasást♥
Borzalmas dörömbölésre ébredtem. Nehézkesen összekapartam magam és gyorsan elviselhető külsőt varázsoltam magamnak a fürdőben, ami abból állt, hogy kifésültem a hajam. Rohantam is ajtót nyitni, de még az órára pillantottam előtte. Fél négy?! Annyira nem is aludtam sokat... na jó elismerem, 7 óra alvás soknak számít ahhoz képest hogy reggel fél kilenckor estem be az ágyba...
Miután kellőképpen sokkolódtam, végre az ajtóhoz fáradtam és feltéptem azt. Kicsit sem lepődtem meg hogy John volt az én "kedves" ébresztőm.
- Aludtál? - kérdezte kíváncsian. Negédesen rámosolyogtam, és úgy válaszoltam mintha csak egy természetes tényt közölnék.
- Nem, azért van rajtam pizsi mert a bakkecskékkel voltam hegyet mászni.
Szemforgatva sóhajtott egyet, majd folytatta.
- Ha akarsz, lejöhetnél vacsorázni 5-től 6-ig.
- Ha csak 5-től van akkor miért most szólsz? - néztem rá értetlen fejjel.
- Gondoltam még fel akarsz öltözni vagy ilyesmi.
- Jó, köszi, de nem másfél óra amíg felveszek egy nadrágot, pólót meg cipőt.
Nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és elment... kedves. Becsaptam az ajtót és elindultam a TV irányába. Bekapcsoltam, és levetettem magam a fotelba, mivel tudtam, hogy már úgy sem fogok tudni visszaaludni. A TV szinte csak háttérzajnak ment, mivel ahogy leültem, azzal a lendülettel fel is állta. A hírek majd csak 7-kor kezdődnek, addig meg már meg is fogok kajálni. Valami régi film ment, nem nagyon kötötte le a figyelmemet. Átkapcsoltam egy zenecsatornára, felhangosítottam Katy Perry számát, majd a szobámba száműztem magam. Még mindig semmi kedvem nem volt kipakolni, de egyszer úgyis meg kellett volna csinálnom, szóval nekiálltam. Kinyitottam az első bőröndöt ami a kezem közé került, és elkezdtem átpakolni a gondosan összehajtogatott ruhákat a szekrénybe. Miután az összes ruhás bőröndöt megcsináltam, kipakoltam a fürdőbe való cuccokat. Mire mindennel végeztem, már csak fél órám maradt az öltözködésre és sminkelésre. A reggeli tapasztalataimból kiindulva, fekete csőnadrágot és mellé egy halvány rózsaszín, vállról lecsúszós felsőt választottam. S fürdőben feltettem egy kis szempillaspirált, aztán már indultam is lefelé, tekintetbe véve a lift sebességét. Igazam lett, a szerkezet olyan lassúsággal közlekedett, hogy sikítani támadt kedvem, de nem tettem mert nem voltam egyedül, és nem akartam megkockáztatni hogy az öreg bácsika mellettem halláskárosodást szenved (ha még nem szenvedett).
Végre leért a lift, amiből én szálltam ki elsőként. Fogalmam sem volt merre van az étterem, ezért a régi jól bevált módszer alkalmaztam... követtem a tömeget. Az akcióm sikeres volt, megtaláltam az asztalokkal telített óriási termet, aminek már a bejáratánál finom illatokat éreztem. Beljebb merészkedtem, és rögtön kiszúrtam Johnt, Mirandával enni és dumálni az egyik asztalnál. Kétszer is meggondoltam hogy odamenjek-e, de mivel egy elég erős érvem volt az igen mellett (csak őket ismerem az egész szállodában) ezért bizonytalanul az asztaluk felé vettem az irányt. Amint megpillantott, John rám mosolygott és intett hogy siessek.. Megszaporáztam lépteimet, és rögtön ott termettem. John kihúzta nekem a széket. Mily udvarias ma valaki!
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk, amit Miranda nem viszonzott. Érzem hogy nem leszünk puszipajtások.. két kiló vakolat, elkényeztetett plázapicsa.
- Emma, ő itt Miranda. Miranda ő a lányom, Emma. - mutatott be minket egymásnak John. Miranda biccentett, aztán elmerült az evésben (?). Én aztán nem fogok nyalni neki csak hogy megkedveljen... egyáltalán nem szokásom. Ha nem szeret akkor nem szeret. Ennyi.
- Em, akarod hogy most megbeszéljük most a beosztásotokat? - kérdezte John.
- Felőlem... - válaszoltam unottan.
- Akkor nézzük! - csapta össze a tenyerét - Hétfőtől szerdáig Miranda lesz a délelőttös, és a késő éjszakás. Mivel még csak ti ketten vagytok, ezért te délutántól késő estig, magyarán éjfélig leszel, amíg Miranda kipiheni magát. Utána mehetsz aludni, és másnap délutánig azt csinálsz amit akarsz. Viszont csütörtöktől szombatig ez fel lesz cserélve. A vasárnap mindenkinek szabadnap. Kérdés van? - nézett rám, aztán Mirandára. Nem szóltunk, így elégedetten hátradőlt a székében.
Idő közben kijött egy pincér (vagy valami olyasmi) és megkérdezte hogy mit szeretnék enni. Választási lehetőségeim közé tartozott valami csirke és valami marhahús.. (olyan hosszú nevük volt, annyi idegen szóval hogy azt képtelenség megjegyezni). A csirkét választottam, amit perceken belül ki is hoztak nekem.
Elég jól nézett ki, és finom is volt. Evés közben nem nagyon dumáltunk, John is csak akkor szólalt meg mikor már menni készültünk. Bárcsak ne tette volna...
- Em, holnap vasárnap lesz.
Úgy néztem rá, mint aki most árulta volna el hogy igazából minden nap buzibárban szokott fellépni.
- Miből jöttél rá? - kérdezte szarkasztikusan miközben angyalian mosolyogtam rá. Velem szemben Miranda röfögött, (?) feltételezem nála ez olyan mint a nevetés, csak a nőiesebb változata...
- Mirandának is és neked is szabadnapod lesz ezért beterveztem nektek egy közös programot, az egész napot együtt tölthetitek. Legalább összebarátkoztok.
Amint kimondta hogy "közös nap" én félrenyeltem és elkezdtem köhögni, ennek az eredménye 3 perces szenvedés lett. Nem kellett volna segíteni, ááá hol már...
- Bocs főnök, de nekem holnapra már van programom. - szólt oda Röfi Johnnak.
- Elhalasztod jövőhétre. - vágta rá John. Röfi kikerekedett szemekkel bámult rá, de ahogy elnéztem nem nagyon mert vitába szállni a főnökével.
Lassacskán mindenki elhagyta az ebédlőt, így én is elindultam a szobám felé. Ma még nem kellett dolgoznom, és még csak 6 óra volt, úgyhogy terveztem egy kis sétát London utcáin. Mellesleg anyuékat is fel kéne már hívni. Majd séta közben...
Ez az egyik rossz bennem, hogy mindent képes vagyok a végsőkig halogatni. Szerintem már tegnap fel kellett volna hívnom anyát és Lexát, ugyanis amint felértem a szobámba (kemény 10 perc alatt) megnéztem a telefonom, ami csupán 34 nem fogadott hívást jelzett. Belegondoltam hogy anya milyen vad elképzeléseket szövögethet arról, hogy hogyan és miként zuhant le a repülő, ütött el a busz, karambolozott John kocsija... arra nem gondol hogy nincs kedvem hívogatni...Nagyot sóhajtva tárcsáztam a számát, aztán vártam a csodát.
Vagyis inkább vártam volna.. de a telefonom jelezte, hogy anyu telefonja ki van kapcsolva. Na ennyit erről! Bepróbálkoztam Lexánál is, ő persze felvette a telefont már rögtön a harmadik csörgésre.
- EMMAAAAAAAAAAAA! - visított a telefonba. Amíg kitombolta magát, én tisztes távolságba helyeztem magamtól a mobilt. Mikor végre abbahagyta nem éppen kedves üdvözlésemet, nekiállt a fejmosásnak.
- Nem tudom felfogni mi okból nem hívtál Emma! Írtam neked üzenetet is. Ugye megkaptad? Hát persze hogy megkaptad. De legalább arra írhattál volna ha már nem hívsz. Csak azt ne mondd hogy fáradt voltál! Tudom hogy csak simán lusta vagy. Fogadok még ki sem pakoltál. Annyi kérdésem van! Milyen London? És apukád? Meg a szálloda? Jó szobát kaptál? Bevásároltál már? Körülnéztél egyáltalán? Jó pasik vannak arrafelé? - bombázott kérdések tömkelegével.
- Lexa. Csak. Nyugodj. Le. Végre. - mondtam neki minden szót mondatokként, mintha valami szellemi sérülthöz beszélnék... végül is sok különbség nincs...
- Jó, jó, tudom hogy már megint sokat beszélek.
- Azt mondod?! - nevettem fel. Hát igen, Lexának be nem áll a szája ha izgatott... meg akkor sem amikor nyugodt. Folyamatosan beszél.
- Akkor inkább mondom sorban a kérdéseket. - mondta valószínűleg vigyorogva.
- Nem a legrosszabb ötleted!
- Ne gúnyolódj már! Szóval milyen a szálloda?
- Tökéletes. A szobám is. Olyan mint egy kis lakás. Luxus lakosztály, és áhh, imádom! - meséltem barátnőmnek, mint egy izgatott kisgyerek. Még egy ideig faggatott az előzőleg feltett kérdéseivel, és még sok másikkal is, aztán a telefonszámlámra hivatkozva letette. Na igen... nem lesz ez olcsó mulatság.
Eltettem a telefonomat, és elindultam újra lefelé a lifttel. Szerintem még a lépcsőzés is gyorsabb lenne... legközelebb kipróbálom. Bár lehet hogy belehalok mire felérek a 8. emeletre, de hát na!
Amint kiértem, nagyot szippantottam a londoni levegőből. Kicsi hűvös volt, de nem bántam most. Jól esett ahogy a szél fújta a hajamat. Elhatároztam hogy kicsit körülnézek a városban, és próbálom megjegyezni az útvonalat amerre jöttem. Nem lesz nehéz, mivel a stratégiám abból állt, hogy csak jobbra fogok fordulni, és csak egyenesen megyek. Ugye milyen zseniális? Szerencsémre bevált, és nem tévedtem el. Mondjuk nem jutottam túl messzire. Az pedig nem villanyozott fel, hogy ezeket az utakat holnap lehet hogy Mirandával teszem meg. Előre félek hogy az arcomba röfög...